Védekezés, hárítás

Az énvédő mechanizmusok, más néven védekezések vagy elhárítások kialakulása, működésük, csoportosításuk, fajtáik, tulajdonságaik, előnyeik és hátrányaik.

A pszichoanalitikus gondolkodás egyik fontos eszköze a konfliktus háromszög, mely segít jobban megérteni és hatékonyabb beavatkozásokat kínálni egy-egy páciens pszichés szenvedése kapcsán. Ebben a cikkben a David Malan által kialakított konfliktus háromszög egyik sarkán elhelyezkedő elhárítások és védekezések a fő téma. A háromszög másik két sarkán helyet foglaló érzésekről és a szorongásról az adott szóra linkelve lehet többet olvasni.

David Malan - konfliktus háromszög
David Malan – konfliktus háromszög

VÉDEKEZÉSEK ÉS HÁRÍTÁSOK

A pszichodinamikus gondolkodásban, azon belül is a kliens kapacitásainak felmérésében és a terápiás beavatkozásokban is fontos szerepe van az elhárító mechanizmusoknak. Ebben a cikkben az elhárító mechanizmusok bemutatásának Nancy McWilliams Pszichoanalitikus diagnózis című angol nyelvű könyve képezi az alapját, de a Források között felsorolt további irodalmakat is érdemes áttekinteni, ha valakit mélyebben érdekel a téma.

Az elhárító mechanizmusok a világhoz történő pszichés alkalmazkodás általános módjai. Nélkülük állandóan tudatában lennénk minden érzésünknek, impulzusunknak, emlékünknek, konfliktusunknak, ami viszonylag hamar káoszhoz és túlterhelődésünkhöz vezetne. Freud szerint a védekezés kompromisszum-képződmény egy tudattalan vágy/érzés és az ellene irányuló tiltás között, azaz minden védekezés egyszerre feltár és elrejt. Az ego-pszichológusok rámutattak, hogy minden védekezés eredetileg a korai kapcsolati környezethez való alkalmazkodás egy formája volt. Míg eredetileg nagyon is adaptívnak bizonyultak, addig ezen környezeten kívül rontják az alkalmazkodást.

Bár nincsen túl jó hírnevük, az elhárító mechanizmusok valójában csak akkor maladaptívak, ha

  • nem segítik a realitáshoz való alkalmazkodást,
  • miattuk nem sikerül megélni az élet bizonyos pozitívumait, vagy
  • kizárólagos használatukkal más sikeres megküzdési módokat akadályoznak.

Egy kis történelem és a rossz hírnév alapjai

Sigmund Freud első páciensei megpróbálták elkerülni, hogy újra átéljenek egy-egy elviselhetetlennek tűnő fájdalmas érzést. Freud megállapítása szerint jobb lett volna nekik, ha teljes mértékben átérezték volna azokat a nehéz érzelmeket, amelyektől annyire féltek, mert így komoly mennyiségű energia szabadulhatott volna fel életük jobbítása érdekében. Emiatt aztán az orvos vélelmezett feladata a maladaptív védekezések és hárítások megszüntetése lett.

Ezen elképzelések és maga az elnevezés miatt is a pszichés védekezések méltatlanul negatív színben tűnnek fel, miközben számos pozitív funkciójuk is van. Pályafutását minden védekezés pozitív és kreatív módon kezdi, majd továbbra is segít megfelelő módon alkalmazkodni a külvilághoz: segít elkerülni a szorongást és fenntartja az önbecsülést.

A felnövekedés folyamán aztán mindenkinek lesznek preferált védekezési módjai, amelyek Cramer szerint

  1. tudattalanul működnek,
  2. meghatározott sorrendben fejlődnek a gyermek érésével párhuzamosan,
  3. a normális személyiség részei,
  4. stresszes időszakokban erőteljesebben funkcionálnak,
  5. csökkentik a negatív érzések tudatos megtapasztalását,
  6. az autonóm idegrendszeren keresztül fejtik ki hatásukat,
  7. túlzott használatuk pszichopatológiához vezet.

Abban is viszonylagos egyetértés van a pszichológusok között, hogy egyes védekezések fejlődési szempontból kevésbé érettek, mint mások: Cramer szerint a tagadás például hamarabb jelenik meg, mint a projekció, az pedig hamarabb, mint az identifikáció.

PRIMITÍVEBB VÉDEKEZÉSEK

Az elsődleges, éretlen, primitív, vagy alsóbbrendű védekezések legfőbb jellegzetessége, hogy az én és a külvilág közötti határvonalat érintik, míg a másodlagos, érettebb, fejlettebb, magasabb rendű védekezések a belső határokkal foglalkoznak, például az ego és az id, vagy az ego megfigyelő és tapasztaló részei közötti határokkal.

A hárítások e két kategóriába való sorolása valamelyest önkényes, de a primitívebb hárítások közé tartozik általában a visszahúzódás, tagadás, ominpotens kontroll, primitív idealizáció és leértékelés, projektív és introjektív identifikáció, hasítás. Vannak tudósok, akik ide sorolják a disszociáció extrém formáit, a szomatizációt, a megcselekvést (acting out) és a szexualizációt is. Lényeges, hogy ezen védekezések egy részének vannak érettebb formái: egy idealizáció jelenthet megkérdőjelezhetetlen meggyőződést, hogy egy másik személy tökéletes, ugyanakkor utalhat egy visszafogott elgondolásra is, miszerint valaki a korlátaival együtt is különleges vagy csodálatra méltó.

A borderline vagy pszichotikus struktúrát az érett védekezések hiánya, nem pedig a primitívek jelenléte jellemzi.

Az elsődleges hárítások az elképzelések szerint egy csecsemő és egy gyermek természetes élménymódjai, amelyek mindannyiunkban tovább élnek, függetlenül attól, hogy van-e jelentős pszichopatológiánk vagy sem. Mindannyian tagadunk, mindannyian hasadunk, mindannyian mindenhatósági törekvésekkel rendelkezünk. A kérdés az, hogy vannak-e érettebb pszichés védekezéseink, illetve hogy ezeket a védekezéseket más elhárítási módok kizárásával használjuk-e.

És akkor lássuk részletesen az éretlenebb elhárító mechanizmusokat:

  1. visszahúzódás,
  2. tagadás,
  3. ominpotens kontroll,
  4. primitív idealizáció és leértékelés,
  5. projektív és introjektív identifikáció,
  6. hasítás,
  7. szomatizáció,
  8. acting out,
  9. disszociáció,

1.Extrém visszahúzódás

A túlstimulálás elől alvásba húzódó csecsemő, a tudatállapota megváltoztatását vegyi anyagokkal elérő kamasz, vagy a stresszel terhes szociális kapcsolatoktól saját világába hátráló felnőtt viselkedése visszahúzódásnak, egyfajta skizoid vagy autisztikus fantáziának tekinthető.

A visszahúzódás elhárítását használó emberek gyakran gazdag belső világgal rendelkeznek, a külvilágot pedig érzelmi szempontból problémásnak látják. Akik személyiségüket erre a védekezésre alapozzák, skizoid karakterjegyekkel rendelkezhetnek.

Primitívebb elhárítások - Visszahúzódás
Primitívebb elhárítások – Visszahúzódás

Ennek az elhárításnak a hátránya, hogy az illető nem tud részt venni az interperszonális problémamegoldásban – például párjuk arra panaszkodik, hogy “egész hétvégén a gép előtt ül és ha beszélek hozzá, nem válaszol.

Előnye, hogy jóllehet az illető elmenekül a realitás elől, mindeközben a realitás látásmódja minimálisan torzul. A skizoid skála egészségesebb végén olyan kreatív alkotókat találunk – művészek, írók, elméleti tudósok, filozófusok, misztikusok – akik számára a hétköznapi konvencióktól való eltérés egyedülálló képességet biztosít az eredetiséghez.

2. Tagadás

A kisgyermekek másik módja a nehéz élményekkel való megküzdésre az, hogy egyszerűen visszautasítják a megtörténtét. Mindannyian ezt csináljuk, amikor így kiáltunk fel egy katasztrofális esemény bekövekzetekor: “Ó, nem!” Tagadás az is, amikor valaki csak a szépet és jót hajlandó meglátni nagyon komplex dolgokban – például egy családban Isten ajándékának tartják a negyedik genetikailag sérült, valamint két, néhány hónaposan elhunyt gyermek születését, visszautasítva a gyászt, a genetikai tanácsadást, és az élő gyermekek szenvedését.

Tagadást választ az is, aki nem megy el az aktuális rákszűrésre, mintha azzal, hogy ignorálja a rák lehetőségét, mágikusan el is kerülné azt, az ivási problémáját tagadó alkoholista, az abuzív partnerének veszélyességétől eltekintő nő, vagy azok, akik komoly látásproblémáik ellenére is autót vezetnek 80 évesen. A mániás állapotban lévő emberek tagadhatják határaikat, az alvásra való igényüket, személyes gyengeségeiket, vagy épp halandóságukat.

Primitívebb elhárítások - Tagadás
Primitívebb elhárítások – Tagadás

Ugyanakkor sok humorista és szórakoztató iparban dolgozó szakember felhangoltsága, gyors észjárása, ragályos jókedve mutatja képességét a fájdalmas érzések megszűrésére és átalakítására.

3. Omnipotens kontroll

Egy újszülött számára önmaga és a külvilág többé-kevésbé egynek tűnik. Fónagy megfogalmazásában a “pszichés ekvivalencia“, Piaget szerint az “elsődleges egocentrizmus” birodalmában élnek, ahol a két dolog összemosódik. Ha a baba fázik és a gondozója felöltözteti, akkor a baba értelmezésében neki sikerült varázslatos módon előállítania a meleget. Ekkor a másokban létező kontrollhely még nem létezik. Ferenczi Sándor szerint az eleinte elsődleges omnipotencia, a baba mindenhatósága és grandiozitása később átkerül a gondozókra (“Anya és Apa mindentől megvéd“), majd a másodlagos omnipotencia is átadja a helyét annak a kevéssé megnyerő ténynek, hogy valójában senki sem mindenható.

Ez az egészséges fejlődésmenet felnőttkorban hozzájárul hatékonyság-érzésünkhöz és kompetenciánkhoz, ugyanakkor benne lehet ragadni abban, hogy valaki függetlenül etikai vagy kapcsolati normáktól mindenképp saját erejét és hatékonyságát szeretné megmutatni (ezek pszichopátiás, szociopátiás, antiszociális vonások). Omnipotens kontrollt használó emberek gyakoriak ott, ahol ravaszságra, a veszély szeretetére, vagy a cél elérése érdekében minden más alárendelésére van szükség. Ilyenek lehetnek üzleti vezetők, politikusok, kémek, vallási vezetők, és az élet más olyan területei, ahol lehetőség van a nyers hatalom gyakorlására.

Primitívebb elhárítások - Omnipotens kontroll
Primitívebb elhárítások – Omnipotens kontroll

4. Extrém idealizáció és leértékelés

Ferenczi elgondolása (lásd a 3. pontban) az, hogy a gyermekek fejlődésük egy pontján úgy küzdenek meg félelmeikkel, hogy elképzelnek egy jóindulatú, mindenható, mindentudó autoritást, aki felel a dolgok menetéért. 18 évesen persze aztán a szülők leértékelődnek és a kamasz izgalommal telten vág neki egy új világnak.

Amennyiben az idealizálás iránti igény viszonylag változatlanul fennáll felnőttkorban is, akkor a biztonságot az adja, hogy egyesülni lehet egy csodálatos másikkal (tévedhetetlen guru, legjobb iskola, megkérdőjelezhetetlen ízlés, nem hibázó kormányzat, mindent gyógyító módszer, a világ legjobb nőgyógyásza). Ez a tökéletlenséggel és szégyennel való megküzdésben is segít.

Azok az emberek, akik az életüket úgy élik le, hogy az emberi lét minden aspektusát értékesség szerint rangsorolják, akik úgy szeretnének tökéletessé válni, hogy egy idealizált tárggyal egyesülnek, akik folyamatos önfejlesztésben vannak, és magukat leértékelt alternatívákkal állítják szembe, azok nárcisztikus személyiséggel rendelkeznek. Folyamatos megerősítésre vágynak vonzerejüket, hatalmukat, hírnevüket és mások számára való értéküket (azaz a tökéletességet) illetően: szerintük az én tökéletesítésére van szükség, nem pedig annak elfogadására.

Primitívebb elhárítások - Extrém idealizáció és leértékelés
Primitívebb elhárítások – Extrém idealizáció és leértékelés

Az idealizáció elkerülhetetlen másik oldala a leértékelés: minél jobban idealizált valaki valamit, annál radikálisabb lesz a leértékelés, amelynek végül aláveti. A piedesztálra emelés csak az előjele annak, hogy le is lesz taszítva onnan. Az, aki meg volt győződve róla, hogy a felesége onkológusa az egyetlen komoly, gyógyítani tudó rákszakértő az országban, a legvalószínűbben az fogja beperelni az adott orvost, ha a halál győzedelmeskedik.

5. Projekció, introjekció, projektív identifikáció

A projekció és az introjekció ugyanannak a pszichológiai érmének az ellentétes oldalait képviselik. Mindkét védekezés az én és a világ átjárható határaira épül (lásd 3. pont): a projekcióban ami bent van, tévesen kintről jövőnek tűnik, míg az introjekcióban ami kint van, tévesen bentről származónak látszik.

A projekció vagy kivetítés jóindulatú és érett formáiban az empátia alapja: arra használjuk saját tapasztalataink kivetítésének képességét, hogy megértsük valaki más szubjektív világát. Rosszindulatú formáiban komoly félreértéseket okoz, hiszen a kivetített attitűdök súlyosan torzítják azt a tárgyat, amelyre kivetítik, vagy ha a kivetített attitűdök az én megtagadott és nagyon negatív részeiből állnak. Mások nagy valószínűséggel nehezményezik, hogy rosszul látják őket és visszavághatnak. Aki a világ megértésének és az élettel való megküzdésnek fő módjaként a projekciót használja és tagadja azt, amit kivetít, paranoidnak mondható.

Primitívebb elhárítások - Projekció, introjekció, projektív identifikáció
Primitívebb elhárítások – Projekció, introjekció, projektív identifikáció

Az introjekció jóindulatú formáiban a fontos másokkal való primitív azonosulást jelenti, a patológiás bensővé tétel legmarkánsabb példája pedig az “azonosulás az agresszorral”.

A projektív identifikáció a projektív és introjektív mechanizmusok fúziója, amit sokan sokféleképp próbáltak megmagyarázni. Ogden szerint a projektív identifikáció során a páciens nemcsak a terapeutát látja torzított módon, hanem nyomást is gyakorol a terapeutára, hogy önmagát a páciens tudattalan fantáziájával egyező módon élje meg. Más szóval a páciens egyszerre vetít ki belső tárgyakat valakire és veszi rá őt, hogy úgy viselkedjen, mintha neki ugyanezek az introjektumai lennének. McWilliams szerint a projekció és introjekció is egy skálán helyezkedik el a primitívtől a fejlettig, és a primitív végén ezek a folyamatok összeolvadnak, mivel a belső és a külső hasonlóan összekeveredik – ez az összeolvadás a projektív azonosítás.

  • Önreflektív, egodiszton projekció: (bocsánatkérően) “Tudom, hogy nincs okom azt hinni, hogy kritikus velem szemben, mégsem tudok szabadulni ettől a gondolattól.”
  • Realitást nélkülöző egoszinton projektív identifikáció: (vádlóan) “Maguk pszichiáterek mind ítélkeznek, és teszek rá, maga is mit gondol.”

6. Hasítás

A hasítás folyamatában az ember vagy jó, vagy rossz én-állapotba kerül, nincsen lehetőség az ambivalenciára, azaz ellentétes érzésekre egyetlen tárggyal szemben. Ez a pszichés védekező mechanizmus segít csökkenteni a komplex dolgok fenyegetését, a szorongást, és fenntartja az önbecsülést.

A hasítás mindig a valóság torzításával jár. A folyamatra egy példa, amikor a páciens valamilyen nagyon egyértelmű attitűdöt fejez ki, és annak másik oldalát – amit a legtöbben ambivalenciának éreznénk – teljesen szétválasztottnak tekinti: például csupa jónak éli meg a terapeutáját, ellentétben az ugyanabban a környezetben dolgozó, állítólag érzéketlen, ellenséges, ostoba bürokratákkal. Vagy a pszichológus egyik héten legnagyobb segítője, rákövetkező héten pedig a gonoszság, az elhanyagolás vagy az inkompetencia megtestesítője. 

Primitívebb elhárítások - Hasítás
Primitívebb elhárítások – Hasítás

A hasítás nemcsak egyénekkel történik: politológusok tanúsíthatják, mennyire vonzó egy boldogtalan csoport számára egy egyértelműen gonosz ellenség megformálódása, amely ellen a jó bennfenteseknek meg kell küzdeniük. A jó és a rossz, Isten és az ördög, a cowboyok és az indiánok, a szabad világ és a terroristák, a magányos informátor és a gyűlölködő bürokrácia megosztó képei jellemzik ezt a fajta világlátást.

7. Szomatizáció

Amikor egy kisgyereknek a gondozói nem segítenek érzéseit szavakba önteni, akkor jellemzően vagy testi tüneteket fog produkálni, vagy cselekvésbe forgatja őket. Azt a folyamatot, amelynek során érzelmi állapotok fizikailag fejeződnek ki, szomatizációnak nevezik. Ezen reakciók teljesen természetesek – a stresszre adott üss-fuss-fagyj le reakció vagy az elpirulás mellett a gyomor-bélrendszer, a keringési-, endokrin-, immunrendszer, a bőr, a légzés, a szív, a vázizomzat is különböző módokon aktiválódik érzelmi nyomás hatására.

Az érés részeként ugyanakkor képesek leszünk leírni szavakkal is azokat az élményeket, amelyeket eredetileg csak testi izgalomként éreztünk. Ha valaki kevés segítséget kap ebben, akkor az automatikus testi reakciók lehetnek az egyetlen nyelv, amellyel érzelmi állapotait kifejezheti. A szomatizációval gyakran összefüggő állapotként írják le az alexitímiát (az affektusra vonatkozó szavak hiányát), a bizonytalan kötődést, a gyermekkori traumát, a kevésbé integrált én-érzetet, és a személyiségzavarok többségét is.

Primitívebb elhárítások - Szomatizáció
Primitívebb elhárítások – Szomatizáció

Természetesen nem szabad reflektálatlanul arra a következtetésre jutni, hogy ha valaki a terapeutának fizikai fájdalomra vagy kimerültségre panaszkodik, akkor az szomatizál. Egyrészt maga a betegséggel járó stressz is okozhat regresszív reakciót: valaki megbetegedhet, mert depressziós, illetve depressziós lehet azért is, mert orvosilag beteg (pl.: pajzsmirigy alulműködés miatt). Ezenkívül egyes kliensek olyan kultúrákból származnak, amelyekben normatívnak számít a lelki szenvedés kifejezése testi fájdalommal vagy működési zavarral még a pszichológiailag érett egyének számára is, így a regresszív folyamat vélelmezése nem indokolt.

8. Acting out, vagy megcselekvés

Ahogy a 7. pontban írtuk, kisgyerekek számára a nem verbalizált érzelmek kifejezésének másik módja annak megcselekvése. Klinikai értelemben sokféle definíciója van az acting outnak (más fordításban kiélés) és a történetileg azt követő “enactment” kifejezésnek: olyan élmények cselekvésben való impulzív, kényszeres és automatikus megjelenítése, amelyekre az érintett személynek soha nem voltak szavai, és nem tudta verbálisan megfogalmazni azokat. A felzaklató forgatókönyvek eljátszásával a tudattalanul szorongó személy passzívból aktívvá válik, a tehetetlenség és a sebezhetőség érzését a cselekvőképesség és a hatalom élményévé alakítja, függetlenül attól, hogy a lejátszódó dráma mennyire negatív.

Primitívebb elhárítások - Acting out
Primitívebb elhárítások – Acting out

Ez a fajta védekezés számos személyiségjellemzőhöz és klinikai képhez kapcsolódhat: a hisztérikusan szervezett emberek tudattalan szexuális forgatókönyveket jelenítenek meg, a függők ismételten eljátsszák az általuk preferált anyaghoz való viszonyukat, a kényszeres emberek engednek a belső nyomásnak, hogy részt vegyenek a kényszercselekvéseikben, a pszichopaták bonyolult manipulatív mintákat játszhatnak újra.

9. Extrém disszociáció

A disszociáció – halálos veszélyhez kapcsolódó testen kívüli élmény – egy skálán létezik a normálistól a kisebb léptékűn át a pusztító mértékűig. A disszociáció a traumára adott “normális” reakció. Bármelyikünk disszociálhat, ha olyan katasztrófával szembesül, amely meghaladja a feldolgozási képességét, különösen, ha az elviselhetetlen fájdalommal és/vagy rémülettel jár. Háborúk, életveszélyes katasztrófák és súlyos műtétek során szerzett testen kívüli élményekről olyan gyakran számoltak be, hogy csak a legszkeptikusabb ember tudja teljesen figyelmen kívül hagyni a disszociatív jelenségek bizonyítékait. Azok az emberek, akiket kisgyermekként többször is szörnyű bántalmazásnak vetettek alá, a stresszre adott szokásos reakcióként is disszociálhatnak.

Primitívebb elhárítások - Disszociáció
Primitívebb elhárítások – Disszociáció

Az elviselhetetlen körülmények között történő disszociáció előnyei nyilvánvalóak: a disszociáló személy elzárja magát a fájdalomtól, a rémülettől és a közelgő halálról gondolatától. Az alkalmi vagy enyhe disszociáció megkönnyítheti a bátorság cselekedeteit. A védekezés nagy hátránya, hogy hajlamos automatikusan működni olyan körülmények között, amikor az egyén túlélése nincs reálisan veszélyben. A traumatizált emberek összetéveszthetik a hétköznapi stresszt az életveszélyes körülményekkel, azonnal amnéziássá vagy teljesen mássá válhatnak, saját és mások nagy zavarodottságát előidézve. A kívülállók ritkán gyanakodnak disszociációra, amikor egy barátjuk hirtelen elfelejt egy fontos eseményt, vagy megmagyarázhatatlanul megváltozik, inkább arra gondolnak, hogy ismerősük szeszélyes, labilis, vagy hazudik. Nagy interperszonális árat fizet tehát ennek a védekezésnek a megszokott használója.

ÉRETTEBB ELHÁRÍTÁSOK

Miután gyakorlatilag bármilyen pszichológiai folyamat (még a szabad asszociáció is) felhasználható védekezésként, ezért az énvédő mechanizmusok összefoglalása nem lehet teljes. Anna Freud 1936-os művében kitér a tagadásra, az elfojtásra, a reakcióképzésre, a kiszorításra, a racionalizálásra, az intellektualizálásra, a regresszióra, a visszafordításra, az én ellen fordulásra, az agresszorral való azonosulásra és a szublimálásra. Laughlin 22 fő és 26 kisebb védekezési mechanizmust vázolt fel, Vaillant és Vaillant 18-at nevezett meg, a DSM-IV pedig 31-et sorol fel, szintek szerint csoportosítva.

Ahogy feljebb is írtuk, az érettebb, fejlettebb vagy magasabb rendű védekezések a belső határokkal foglalkoznak, például az ego és az id, vagy az ego megfigyelő és tapasztaló részei közötti határokkal. Az itt tárgyalt védekezések:

  1. Elfojtás
  2. Regresszió
  3. Érzelmek izolálása
  4. Intellektualizáció
  5. Racionalizáció
  6. Moralizálás
  7. Meg nem történtté tevés
  8. Áthelyezés
  9. Önmaga ellen fordítás
  10. Reakcióképzés
  11. Ellentétébe fordítás
  12. Azonosulás
  13. Szublimáció

1. Elfojtás

Az elfojtás lényege a motivált felejtés vagy ignorálás. Implicit metaforája a korai drive-modellre emlékeztet, amelynek gondolata szerint az impulzusok és affektusok felszabadulásra törnek, és ezeket egy dinamikus erőnek kell féken tartania. Freud azt írta, hogy “az elfojtás lényege egyszerűen abban áll, hogy valamit elfordítunk, és távol tartunk a tudattól“. Ha akár egy belső hajlam, akár egy külső körülmény eléggé felzaklató vagy zavaró, akkor az szándékosan a tudattalanba kerülhet. Ez a folyamat vonatkozhat egy teljes élményre, egy élményhez kapcsolódó affektusra, vagy a hozzá kapcsolódó fantáziákra és vágyakra.

Természetesen nem minden figyelem- vagy emlékezési nehézség jelent elnyomást. Csak akkor van okunk feltételezni ennek a védekezés működését, ha bizonyíték van arra, hogy egy gondolat, érzelem vagy észlelés tudatosan hozzáférhetetlenné vált, mert képes felzaklatni az illetőt.

Érettebb elhárítások - Elfojtás
Érettebb elhárítások – Elfojtás

Az elfojtás megjelenése gyerekeknél a fejlődéslélektanilag normális, de megvalósíthatatlan és ijesztő vágyakhoz kapcsolódik, mint például az ödipális vágy, hogy az egyik szülőt elpusztítsák, a másikat pedig birtokolják: ezeket végül az öntudatlanságba taszítják. Amennyiben valakinek a korai tapasztalatai nem segítették elő az identitása megszilárdulását, a zavaró érzéseket hajlamosak primitívebb védekezésekkel kezelni, mint például a tagadás, a projekció és a hasítás. A fejlődés szempontjából normális elfojtási folyamatokban a gyermekek például elutasítják a csecsemőkori szerelmi tárgyaikat és a családon kívüli partnereket keresnek.

2. Regresszió

A regresszió időleges visszatérés egy korábbi, primitívebb lelki működésekhez – például amikor fáradtan és éhesen visszacsúszunk egy korábbi érési szakasz szokásaiba, mondjuk nyafogni kezdünk.

Érettebb elhárítások - Regresszió
Érettebb elhárítások – Regresszió

Szigorúan véve nem regresszió az, amikor valaki tudatában van, hogy szüksége van egy kis extra kényelemre, és azt kéri, hogy öleljék vagy nyugtassák meg, vagy az sem, amikor valaki szándékosan keresi az eszközt – például a versenysporton keresztül – az ősi hajtóerők levezetésére. Ahhoz, hogy védekező mechanizmusnak minősüljön, a folyamatnak tudattalannak kell lennie. Így az a nő, aki akaratlanul engedelmes, kislányos kapcsolati módokba esik vissza közvetlenül azután, hogy valamilyen ambíciót valósított meg, vagy az a férfi, aki meggondolatlanul nekimegy feleségének közvetlenül azután, hogy a vele való intimitás egy új szintjét elérte, a kifejezés pszichoanalitikus értelmében regresszió, mivel az adott cselekedetüket nem tudatosan választották. A szomatizációt gyakran tekintik a regresszió egyik típusának, és oda is tartozik, amennyiben a személy elérte azt a képességet, hogy szavakba öntse érzéseit, majd visszacsúszik egy preverbális, szomatizáló állapotba.

3. Érzelmek izolálása

A szorongásokat és más fájdalmas lelkiállapotokat az érzések kognitív tudástól való elszigetelésével is lehet kezelni. Ennek a hárításnak nagy értéke lehet például sebészek (nem tudnának hatékonyan dolgozni, ha állandóan a betegek fizikai gyötrelmeire vagy saját undorukra, szorongásukra vagy szadizmusukra lennének hangolva, amikor valaki húsába vágnak), hadvezérek (tábornokok nem tudnának harci stratégiát tervezni, ha folyamatosan kapcsolatban lennének a háború szemléletes borzalmaival), vagy épp rendőrök számára (egyébként nehéz lenne erőszakos bűncselekmények után nyomozni).

Érettebb elhárítások - Érzelmek izolálása
Érettebb elhárítások – Érzelmek izolálása

Sok kortárs elemző az izolációt a disszociáció egyik altípusának tekinti. Az ego-pszichológia képviselői az “intellektuális védekezések” legprimitívebbikének és a pszichológiai működés alapegységének tekintették az olyan mechanizmusokban, mint az intellektualizáció, a racionalizáció és a moralizáció, amelyek bármely helyzet, gondolat vagy esemény személyes, zsigeri szintű következményeit a tudattalanba süllyesztik.

4. Intellektualizáció

Intellektualizációnak nevezik az affektus és az intellektus elszigetelésének egy magasabb rendű változatát. Míg az izolációt alkalmazó arról számol be, hogy nincsenek érzelmei, addig az intellektualizáló úgy beszél az érzésekről, hogy az a hallgató számára érzelemmentesnek tűnik. Például a laza, távolságtartó hangnemben elhangzó megjegyzés: “Nos, természetesen van bennem némi harag emiatt“, azt sugallja, hogy bár a harag érzésének gondolata elméletileg elfogadható az illető számára, annak tényleges kifejezése mégis gátolt.

Érettebb elhárítások - Intellektualizáció
Érettebb elhárítások – Intellektualizáció

Sokan úgy érzik, hogy érettségi ugrást tettek, amikor stresszhelyzetben is képesek intellektualizálni, ahelyett, hogy impulzív, zsigeri választ adnának. Ha azonban valaki még provokációra sem képes kilépni a védekező kognitív, érzelemellenes pozícióból, mások hajlamosak őt érzelmileg őszintétlennek tartani. A szex, a tréfálkozás, a művészi kifejezés és a játék egyéb kielégítő felnőttkori formái szükségtelenül csonka lehet annál a személynél, aki megtanulta, hogy az intellektualizálásra támaszkodjon az életben való boldoguláshoz.

5. Racionalizáció

Olyan kényelmes dolog ésszerű teremtménynek lenni” – mondta Benjamin Franklin – “mivel lehetővé teszi, hogy az ember mindenre, amit tenni akar, okot találjon.” A racionalizálás vagy akkor lép működésbe, amikor nem kapunk meg valamit, amit szerettünk volna, és utólag arra a következtetésre jutunk, hogy valójában nem is volt olyan kívánatos (savanyú szőlő), vagy amikor valami rossz történik, és úgy döntünk, hogy mégsem volt olyan rossz (édes citrom).

Érettebb elhárítások - Racionalizáció
Érettebb elhárítások – Racionalizáció

Az első fajtára példa lenne az a következtetés, hogy a ház, amit nem engedhettünk meg magunknak, amúgy is túl nagy volt nekünk,  a másodikra példa az oktatásra nagyra értékelők népszerű racionalizálása: “Nos, ez egy tanulási tapasztalat volt”. Minél intelligensebb és kreatívabb valaki, annál valószínűbb, hogy jó racionalizáló. A védekezés jóindulatúan működik, amikor lehetővé teszi, hogy valaki minimális nehezteléssel a legjobbat hozza ki egy nehéz helyzetből, de védekezési stratégiaként hátránya, hogy gyakorlatilag bármit lehet racionalizálni. Az emberek ritkán vallják be, hogy csak azért tesznek valamit, mert az jól esik, inkább jó indokokkal bástyázzák körbe döntéseiket. Így az a szülő, aki megüti a gyermekét, azzal racionalizálja az agressziót, hogy a fiatal “saját érdekében” teszi, a terapeuta, aki érzéketlenül megemeli a páciens díját, azzal racionalizálja a kapzsiságot, hogy úgy dönt, a több fizetés jót tesz az illető önbecsülésének, a sorozatos fogyókúrázó az egészségre való hivatkozással racionalizálja a hiúságot.

6. Moralizálás

A moralizálás a racionalizálás közeli rokona. Amikor valaki racionalizál, öntudatlanul keres kognitívan elfogadható indokokat tetteihez (“jó kis tanulási folyamat lett belőle”), míg moralizáláskor erkölcsi kötelességként láttatja az okokat (“jellemformáló folyamat volt”).

A gyarmatosítóknak az a hite, hogy magasabb civilizációs színvonalat hoznak azoknak az embereknek, akiknek a nyersanyagait kifosztják, jó példa a moralizálásra. Egy hétköznapibb megjelenése, amikor beosztottja kegyetlen kritizálását követően a vezető azzal védekezik, hogy a felettesnek kötelessége őszintének lenni az alkalmazott hibáival kapcsolatban.

Érettebb elhárítások - Moralizáció
Érettebb elhárítások – Moralizáció

A moralizálás tulajdonképpen a hasítás továbbfejlesztett verziója, amely egy merev és büntető szuperego működéssel megköveteli a “mások” kontrasztcsoportját, akikből hiányzik a moralizáló etikai érzékenysége.

7. Meg nem történtté tevés

Ahogy a moralizálás a hasítás felnőttebb változatának tekinthető, úgy a meg nem történtté tevés az omnipotens kontroll természetes utódjának tekinthető. A “meg nem történtté tevés” kifejezés pontosan azt jelenti, amit gondolnánk: a tudattalan erőfeszítést, hogy valamilyen affektust – általában bűntudatot vagy szégyent – olyan magatartással vagy viselkedéssel ellensúlyozzunk, amely varázslatos módon eltünteti azt. Hétköznapi példa erre az, amikor a házastárs ajándékkal érkezik haza, amely a tegnap esti indulatkitörést hivatott kompenzálni. Ha ez az indíték tudatos, technikailag nem nevezhetjük meg nem történtté tevésnek, de amikor a szégyen és bűntudat tudattalan és így nem lehet jóvátétel, akkor a címke alkalmazható.

Sok vallási szertartásnak van egy meg nem történtté tevési aspektusa az akár csak gondolatban elkövetett bűnök kapcsán. A mindenhatósági fantáziák felismerhetők abban az implicit hitben ismerhetőek fel, hogy az ember ellenséges érzései veszélyesek: a gondolat egyenértékű a tettel. Nancy McWilliams írja, hogy egyik páciense időnként virágot adott neki. Mivel meglehetősen zavart volt és mélységes visszautasításaként élte volna meg, sokáig nem próbálta feltárni e viselkedés értelmét. Végül azonban a páciens maga is képes volt rájönni, hogy akkor hajlamos csokrot hozni neki, amikor az előző ülésen szokatlanul dühös volt rá: “Gondolom, valójában a sírjára szántam őket” – magyarázta vigyorogva.

Érettebb elhárítások - Meg nem történtté tevés
Érettebb elhárítások – Meg nem történtté tevés

Amikor a meg nem történtté tétel központi védekezés egy személy repertoárjában, és amikor a múltbéli bűnök kiengesztelésének tudattalan jelentőségű cselekedetei alkotják az egyén önértékelésének fő támaszát, akkor személyiségét kényszeresnek tekintjük. Ez a kifejezés nem feltétlenül pejoratív. Az én-idegen, állandósult, nem kívánt gondolatoktól (rögeszméktől) vagy állandósult, nem kívánt cselekedetektől (kényszerektől) szenvedő ember segítségre szorulhat, miközben egy boldogan megszállott személy, aki regényt ír, vagy élvezetes módon kényszeres kertészkedéssel foglalkozik, aligha tekinthető “betegnek”.

8. Áthelyezés

A klasszikus rajzfilm a főnöke által leordított férfiról, aki hazamegy, és kiabál a feleségével, aki viszont szidja a gyerekeket, akik megrúgják a kutyát, az áthelyezés iskolapéldája. Azokban a párokban, amelyekben az egyik partner hűtlen, és a másik partner dühét nem a félrelépett társra, hanem a “másik” nőre vagy férfira irányítja, szintén megjeleníti ezt az elhárító mechanizmust. Ez a védekezés megvédi az amúgy is gyötrődő személyt attól, hogy tovább veszélyeztesse a kapcsolat dühének közvetlenül a félrelépő társra irányításával. A szexuális fétisek úgy is magyarázhatók, mint az erotikus érdeklődés átirányítása az emberi nemi szervekről valamilyen öntudatlanul kapcsolódó területre, például a lábakra vagy akár a cipőkre.

Érettebb elhárítások - Áthelyezés
Érettebb elhárítások – Áthelyezés

Amikor valaki élete számos területén tapasztal áthelyezett, félelmetes tartalmakat, akkor jellemét fóbiásnak tekinthetjük. Ez a fóbia természetesen különbözik azoktól a félelmektől, amelyek eredete traumában rejlik: ha azért kerülöm a hidakat, mert egyszer szörnyű balesetem volt egy hídon, akkor ez az elkerülés poszttraumás jelenség. Ha viszont azért kerülöm a hidakat, mert öntudatlanul szimbolizálok és kiszorítok egy normális félelmet (például a hidat az élet nagy átmeneteinek szimbólumaként látom, amelyek közül a végső a sírba való átmenet), és mágikusan remélem, hogy ez megvéd az öregedéstől és a haláltól, akkor fóbiás vagyok. Olyan kulturális tendenciák, mint a rasszizmus, a szexizmus, a heteroszexizmus és a társadalmi problémák általános áthelyezése jogfosztott csoportokra, nagymértékben tartalmazzák az áthelyezés elemét.

9. Önmaga ellen fordítás

Az áthelyezés egy specifikus formája, amikor a negatív affektust vagy attitűdöt a külső tárgyról nem egy másik tárgyra, hanem az énre irányítja. Amikor valaki dühös egy autoritásra, akinek jóindulata létfontosságúnak tűnik a biztonsága szempontjából, és úgy gondolja, hogy ez a személy nem tudja elviselni a kritikát, akkor biztonságosabb lehet a kritikus gondolatokat befelé irányítani. A választási lehetőséggel nem rendelkező gyermekek figyelmét ez az elhárító mechanizmus elterelheti arról a sokkal felzaklatóbb tényről, hogy jólétük egy megbízhatatlan felnőttől függ. Bármilyen kellemetlen is az önkritika, érzelmileg jobb, mint a túlélést fenyegető reális veszély elismerése olyan körülmények között, amikor nincs hatalmunk a dolgok megváltoztatására.

Érettebb elhárítások - Önmaga ellen fordítás
Érettebb elhárítások – Önmaga ellen fordítás

Ez a folyamat azt az illúziót kelti, hogy jobban uraljuk a felzaklató helyzeteket, mint amennyire valójában tesszük. Az önmaga ellen fordulás az introjekció érettebb változatának is tekinthető: a külső kritikust nem “nyeljük le” egészben, mint az introjekcióban, hanem bizonyos fokig azonosulunk a kritikus attitűddel. E védekezés automatikus és kényszeres használata gyakori a depresszióval küzdőknél és a mazochizmus kapcsolati változataiban.

10. Reakcióképzés

A reakcióképzés hagyományos definíciója a negatív affektus átalakítását jelenti pozitív affektussá, vagy fordítva. A gyűlölet szeretetté, a vágyakozás megvetéssé vagy az irigység vonzerővé való átalakulása például számos hétköznapi esetben megfigyelhető. Talán a legkorábbi életkor, amikor ez a folyamat könnyen felismerhető, a gyermek harmadik vagy negyedik életéve. Ekkorra, ha új baba érkezik, a kiszorított idősebb testvér már elég énerővel rendelkezhet ahhoz, hogy haragját és féltékenységét az újszülött iránti tudatos szeretetérzéssé alakítsa. Az eltaszított affektus egy része jellemzően “átszivárog” a védekezésen, így a megfigyelők érzékelhetik, hogy a tudatos érzelmi beállítottságban van valami túlzás. Egy kistervért kapott óvodás kislány például “halálra szeretheti a babát”: túlságosan erősen ölelgeti, túl hangosan énekelget neki, vagy addig csipkedi a baba arcát, amíg a baba sikoltozni nem kezd.

Érettebb elhárítások - Reakcióképzés
Érettebb elhárítások – Reakcióképzés

A reakcióképzés tulajdonképpen az ambivalencia tagadására szolgál: az ember meggyőzi önmagát, hogy érzései egy összetett érzelmi válasznak csak az egyik polaritását jelentik. A paranoid emberek például gyakran csak gyűlöletet és gyanakvást éreznek, miközben a külső megfigyelő gyanítja, hogy vágyakozás és függőség is jelen lehet, a kényszeresek pedig gyakran azt hiszik, hogy csak tiszteletet és megbecsülést éreznek a hatóságok iránt, amelyekről mások azt gyanítják, hogy egyidejűleg neheztelnek rájuk.

11. Ellentétébe fordítás

A pszichológiai fenyegetést jelentő érzésekkel való megküzdés egy módja lehet egy olyan forgatókönyv eljátszása is, amikor valaki saját helyzetét alanyból tárgyba vagy fordítva megváltoztatja. Például, ha valaki szerint az a vágy, hogy más gondoskodjon róla, szégyenletes vagy veszélyes, akkor saját függőségi szükségleteit helyettesítő módon úgy elégítheti ki, hogy gondoskodik egy másik személyről, és öntudatlanul azonosul annak a személynek a gondoskodással járó kielégülésével.

Érettebb elhárítások - Ellentétébe fordítás
Érettebb elhárítások – Ellentétébe fordítás

Az ellentétébe fordítás egyik előnye, hogy a tranzakció hatalmi aspektusait eltolva az illető reagáló helyett a kezdeményező szerepbe kerül. A védekezés konstruktívan működik, ha a megfordított forgatókönyv jóindulatú, és destruktívan, ha a megfordított helyzet eredendően negatív. A gólyatáborok bántalmazó rítusai során például az egyén saját beavatása során átélt élményét később olyan helyzetté alakítja, amelyet pozitívnak érez azáltal, hogy passzívból aktívba, áldozatból tettessé változik.

12. Azonosulás

Az identifikációt azaz a másik emberrel vagy valamely aspektusával való azonosulás képességét a legtöbben jóindulatú tendenciának tartjuk. Ugyanakkor sok esetben a szorongás, gyász, szégyen vagy más fájdalmas érzések elkerülésére irányuló szükségletek motiválják ennek a védekezésnek a kialakulását. Ez a képesség egy fejlődési skálán helyezkedik el az introjekció legkorábbi infantilis formáitól (a másik egészének lenyelése), a másik személy tulajdonságainak szelektív átvételére irányuló finomabb, megkülönböztető és önkéntes folyamatokig. Ahogy a primitív projekció az érzelmileg egészséges ember élete során egyre nagyobb és nagyobb empátiaképességgé alakul át, az azonosulás archaikus formái is fokozatosan transzformálódnak az én gazdagításának egyre igényesebb és árnyaltabb módjaivá mások csodált tulajdonságainak felhalmozásával.

Érettebb elhárítások - Azonosulás
Érettebb elhárítások – Azonosulás

Freud legismertebb paradigmája a védekező azonosulás tekintetében az ödipális helyzet volt. E híres forgatókönyvben a 3 éves kora körül a kisgyermek eléri azt az életkort, amikor az anya kizárólagos birtoklására irányuló vágyai ütköznek az apa szeretetre és fizikai hozzáférhetőségre vonatkozó igényének kemény tényével. Attól fél, hogy fölényben lévő apja megöli vagy megcsonkítja őt megtorlásképpen riválisa megölésének/megcsonkításának vágyaiért és a gyermek fantáziáival kapcsolatos szorongását azonosulással oldja fel: “Lehet, hogy nem tudom megszerezni magamnak anyát, de lehetnék olyan, mint apa, akinek van egy olyan kizárólagos partnere, mint anya“. Freud úgy vélte, hogy ez a fantázia, amelyet normálisnak és egyetemesnek tartott, az agresszorral – ebben az esetben egy elképzelt agresszorral – való azonosulás prototípusa. Az azonosulás alapvetően semleges folyamat, pozitív vagy negatív hatásai attól függnek, hogy ki az azonosulás tárgya.

A halál vagy a veszteség előre láthatóan azonosulást indít el, mind a hiányzó tárggyal, mind pedig azokkal, akik a túlélő érzelmi világában a személy helyébe lépnek. Az új tárgyakkal való azonosulási képesség valószínűleg a legfőbb eszköz, amelyen keresztül az emberek felépülnek az érzelmi szenvedésből, és amelyen keresztül a pszichoterápia bármilyen formája változást ér el.

13. Szublimáció

Az eredeti elképzelés szerint a szublimáció a “jó” védekezés: a primitív késztetések és a gátló erők közötti belső konfliktusok kreatív, egészséges, társadalmilag elfogadható vagy hasznos megoldását jelenti. A szublimáció volt az a címke, amelyet Freud eredetileg a biológiailag megalapozott késztetések (amelyek számára magukban foglalták a szopásra, harapásra, rendetlenségre, harcra, verekedésre, kopulációra, másokra nézésre és mások által való nézésre, sérülés okozására, fájdalom elviselésére, a fiatalok védelmére stb. irányuló késztetéseket) társadalmilag értékes formában való kifejezésére adott. Freud például azt mondta volna, hogy egy parodontológus szublimálhatja a szadizmust, egy előadóművész az exhibicionizmust, egy ügyvéd az ellenségei megölésének vágyát.

Érettebb elhárítások - Szublimáció
Érettebb elhárítások – Szublimáció

Freud ezt a védekezést a pszichológiai kényszerhelyzetek megoldásának legegészségesebb eszközének tartotta, két okból. Először is, elősegíti a faj számára hasznos viselkedést, másodszor pedig, az adott késztetést levezeti ahelyett, hogy sok érzelmi energiát pazarolna el, vagy átalakítaná azt valami mássá (pl. ahogy a reakcióképzés tenné), vagy ellensúlyozná azt egy ellentétes erővel (pl. tagadás, elfojtás).

A humor a szublimáció egyik altípusának tekinthető. Spektrumának egyik végén puszta öröm és játékosság a jellemzője (akár már 8 hónapos korban), míg a másik végén a viccelődés kényszere rendkívül védekező. Az állandóan viccesnek mutatkozni és az élet elkerülhetetlen fájdalmát elkerülni akarás a hipomániás személyiség jellemzője, amely leginkább a borderline súlyossági szinten fordul elő. A humor nagy része ugyanakkor pozitív értelemben védekező jellegű: olyan üdvözítő funkciókat lát el, mint a félelem tárgyának nevetségessé tétele, a kemény valóság könnyed elismerése, a fájdalom örömre váltása.

Az elhárító mechanizmusok mérése

Defense Mechanisms Rating Scales (DMRS) kifejlesztésével Perry egy átfogó, megfigyelői értékelésű módszertant biztosított az egyén védekező működésének értékelésére. Az értékelés alapját a védelmi mechanizmusok hierarchiája képezi. Ez a hierarchia 30 védekező mechanizmust tárgyal 7 szintre osztva, azzal a közös funkcióval, hogy megvédjék az egyént a szorongástól, külső és belső konfliktusoktól. A hét védekezési szint mellett létezik a 0., a pszichotikus védekezési szint.

Elhárító mechanizmusok hierarchiája | A táblázat adaptációjának forrása https://doi.org/10.3389/fpsyg.2021.718440
Elhárító mechanizmusok hierarchiája | A táblázat adaptációjának forrása https://doi.org/10.3389/fpsyg.2021.718440

Források

  • Cramer, P. (1991). The development of defense mechanisms: Theory, research and assessment. New York: Springer-Verlag.
  • Cramer, P. (2006). Protecting the self: Defense mechanisms in action. New York: Guilford Press.
  • Gabbard, G. O. (2008). A Pszichodinamikus Pszichiátria Tankönyve (negyedik kiadás). Budapest: Lélekben Otthon.
  • Malan, D. H. (1990): Egyéni dinamikus pszichoterápia. Budapest: Animula.
  • McWilliams, N. (2011). Psychoanalytic Diagnosis: Understanding personality structure in the clinical process (2nd ed.). New York: Guilford Press.
  • Perry, J. C., and Henry, M. (2004). Studying defense mechanisms in psychotherapy using the defense mechanism rating scales. Def. Mech. 136, 165–186.

Videóajánlás

Anna Freud és az elhárító mechanizmusok:

Képek