Kliens túlevés

A 27 éves kliens az ülés alatt rájön, hogyan védekezik túlevéssel saját érzéseinek megtapasztalása helyett.

A kliens egy 27 éves nő, aki túlevés kapcsán jelentkezett, saját magát evészavarosnak diagnosztizálta. Elmondása alapján barátja szeretett volna monogám kapcsolatban lenni vele, amire ő még nem állt készen. A terapeutával való első találkozások során védekezéseire nem látott rá, azok ego-szintonok.

Marvin, az ISTDP (intenzív rövid dinamikus pszichoterápia) keretrendszerében dolgozó terapeuta a lent olvasható ülésrészlet során felépíti Malan két háromszögét:

  • a kliens elkezdi látni, hogyan jelenik meg a szorongás és a túlevés mint saját érzései elleni védekezés, illetve
  • körvonalazódik az emberek háromszöge is a terapeutával és a kliens barátjával kapcsolatban.

Az ülésbe egy konkrét példára való rákérdezésnél kapcsolódunk be. A párbeszéd végén – a motivációs interjúból ismert módon – az ambivalenciával a terapeuta csak annyit tesz, hogy felmutatja azt és nem csatlakozik egyik oldalhoz sem.

A kliens, aki túlevéssel küzd

Terapeuta: Fel tud idézni a közelmúltból egy olyan pillanatot, amikor túl sokat evett?

Páciens: Szakítottunk, aztán két hete újra összejöttünk a barátommal, de úgy, hogy megígértem neki, hogy hűséges leszek, pedig igazából nem akartam monogám lenni. Aztán a következő két napban túl sokat ettem.

T: Értem. És mit érzett iránta?

P: Nem tetszett, amit kért, de ő világosan elmagyarázta. Joga van a döntéseihez, szóval szomorú voltam, és ennyi.

T: Ez nem írja le, hogy mit érzett iránta.

P: Nem tudom, hogy haragudnom kéne-e rá. Joga van hozzá. Ő egy jó srác, joga van a döntéseihez.

T: Az a fontos, hogy mit érzett valójában, nem az a kérdés, hogy mit kellene éreznie. Mintha nem lennének elérhetők az érzések ebben a helyzetben az Ön számára.

P: Nos, nem tudom, valamitől melegem lett. Igen, nem tetszett, amit csinált. Azt hiszem, talán lehet itt minimális düh is.

T: Dühös volt vagy sem? Mert azt mondta, hogy “minimális”, és “azt hiszem” és “talán”… Észrevette, hogy nem éli meg és nem mutatja ki az érzéseit nyíltan, minősítés, méregetés nélkül?

P: Igen, látom.

T: És akkor hogyan zajlottak az események? Szakított Önnel és ehhez képest mikor evett túl sokat?

P: Egy-két nappal később.

T: És mi történt, amikor azt mondja, sokat evett? Mit evett pontosan?

P: Joghurtot és gabonapelyhet…

T: Mi a baj a joghurttal és a gabonapehellyel?

P: Csak ettem, amikor már jóllaktam, akkor is. Ettem addig a pontig, amikor már nagyon fájt a gyomrom.

T: Ó, értem. És mi történt Önben, amikor leült enni? Mi járt a fejében, mit érzett, mi történt a testében?

P: Hát, abban a pillanatban, hűha…

T: Úgy tűnik, mintha nem kapcsolódna érzéseivel. Van egy elképzelése arról, hogy mit kellett volna éreznie, ugyanakkor nem igazán van kapcsolatban velük.

P: Hát… igen.

T: És a következő dolog, amire emlékszik, az az, hogy eszik. Kövessük ezt nyomon, és nézzük meg, mi történt pontosan Önben. Szóval leült… milyen volt a lelkiállapota, írja le!

P: Ideges voltam, szorongtam, nem éreztem jól magam a helyzettel kapcsolatban.

T: Értem. Mondana valamit még a szorongásról? Hol volt a testében?

P: Erősen dobogott a szívem, éreztem, hogy kipirul az arcom… és kicsit talán nehéz volt venni a levegőt.

T: Oké. Szóval elég kellemetlen volt.

P: Igen.

T: Oké, és amikor elkezdett enni, mi történt a szorongással?

P: Pillanatokra elmúlt.

T: Szóval az evés pillanatokra csillapítja a szorongást. Hogy érti, hogy pillanatokra? Mikor jött vissza?

P: Akkor, amikor már olyan sokat ettem, hogy fájt a gyomrom.

T: Hm. És hogy érezte magát akkor? 

P: Szarul.

T: Szóval, önmarcangolásba ment át.

P: Igen.

T: OK. Amit eddig látunk: nem tetszett Önnek, hogy a barátja szakított magával, igaz? Ragaszkodott a monogámiához, miközben maga nem állt készen rá.

P: Igen.

T: És azt is látjuk, hogy az érzései nem igazán elérhetőek a maga számára.

P: Igen, így van.

T: Oké, és a következő dolog, amit tudunk, hogy szorong, és az étellel nyugtatja magát. A szorongását étellel kezeli, és aztán a szorongás felerősödik, és magát ostorozza, kritizálja.

P: Igen, így van.

T: Ez a minta, amit látunk. Lemaradt valami, van még valami, amit hozzátenne?

P: Nem, ennyi az egész. Pont így.

T: Oké. És amikor azt mondja, hogy még nem áll készen a monogámiára, akkor az pontosan mit jelent?

P: Tudja, már elég régóta élvezem azt, hogy egyedülálló vagyok, és azt csinálhatom, amit akarok…

T: Szóval úgy érti, hogy élvezi, hogy egynél több férfi van az életében?

P: Igen, van valami, amit élvezek benne. Talán hogy nyitva van az ajtó, hogy vannak lehetőségeim. Nem volt sok lehetőségem a múltban, és ezek a nyitott ajtók most sokat jelentenek nekem.

T: Értem. Tehát úgy érti, hogy az életmódja fontos része, hogy nem köteleződik el.

P: Szeretem, ha vannak lehetőségeim. Szóval ebben az értelemben igen.

T: Érdekes, hogy amikor a dühéről kérdezem, akkor sem elkötelezett… “Azt hiszem,” “talán minimális düh”.

P: Igen, ez igaz.

T: Úgy tűnik ezek alapján, hogy az, hogy nem köteleződik el, valahogy az érzéseivel is kapcsolatban van. Ezt csinálja az érzéseivel: nem köteleződik el mellettük.

P: Hát, én csak annyit tudok, hogy szeretem, ha vannak lehetőségeim, nem?

T: Amikor megkérdeztem, hogy mit érez a barátja iránt, amiért szakított Önnel, akkor sem volt elkötelezett, igaz? Meg akkor sem az, amikor itt kérdezek valamit, és azt mondja, hogy ezt kellene éreznem, ez is el nem köteleződés… Nem azt mondom, hogy változtasson rajta, csak azt mondom, hogy ez áthatja az összes kapcsolatát, beleértve a velem való kapcsolatot is.

P: Egyetértek. Értem mire gondol. Szóval mit kellene ezzel kezdenem?

T: Nos, nem vagyok benne biztos, hogy bármit is akar csinálni vele. Úgy tűnik, ennek vannak pozitív hozadékai is a maga számára.

P: Ha úgy gondolja, hogy ez kell ahhoz, hogy leküzdjem a túlevést, akkor változtatni akarok rajta. Úgy értem, le kell küzdenem.

T: Nos, ez az miről beszélünk. Ez a nem elköteleződés. Maga nem tudja, mi kell hozzá. Vagy tudja? Inkább csak azt mondja, amit én akarok hallani.

P: Igen, ez igaz. Nem tudom. Dehát maga itt a szakértő, szóval abból indulok ki, amit maga mond.

T: Szóval most értem tesz valamit, mint ahogy a barátjának is megígéri, hogy monogám lesz. Ugyanakkor az érzéseit és a vágyait nem veszi figyelembe, azok nem jelennek meg. Ez mintha mindent áthatna. Az egyetlen dolog, amiben elkötelezi magát, az az, hogy mennyire fájdalmas a túlevés és mennyire utálja magát ilyenkor. Ez hozta ide. De lehet, hogy magának így jó. Úgy értem, lehet, hogy ez egy jó kompromisszum: nem elkötelezett és távolságtartó, az érzéseit pedig úgy kezeli, hogy szorong és eszik.

P: Nem, nem, nem. Ez tényleg nagyon fájdalmas, nagyon rossz így, nem akarom így tovább.

T: Rendben. Az összefüggést azt látja? Elfojtja az érzéseit, aztán szorong, aztán túl sokat eszik, aztán bántja magát. Az első lépés tehát érzéseinek az eltüntetése, ami aztán szorongást okoz, ami aztán evéshez vezet, ami aztán ahhoz vezet, hogy bántja magát. Ha nem látja az összefüggést, mondja nyugodtan és közelebbről is megvizsgálhatjuk.

P: Nem kell, látom az összefüggést. Látom, hogy ő kidobott, és én ahelyett, hogy az érzéseimmel lettem volna, túl sokat ettem, szorongtam, és leértékeltem magam.

T: Igen. És így a mi közös munkánk arról szólhatna, hogy meg tudja állítani a folyamatot azon a ponton, ahol elnyomja az érzéseket és így nem kezdene szorongani és nem enné túl magát.

P: Igen, értem, csak nem tudom, hogy ezt hogyan csináljam.

T: Szóval biztos benne, hogy akarja? Nincs egy olyan része, ami úgy akarja hagyni a dolgokat, ahogy vannak? Van olyan része, amelyik most sem elkötelezett?

P: Azt hiszem, egy kisebb részem azt akarja, hogy maradjon a helyén, de a nagyobb részem változást akar. Igen, azt hiszem.

T: Látja, hogy ez is mennyire el nem elkötelezett?

P: Ahammmm…

T: Nehéz egyértelmű kijelentést tennie: “Igen, akarom” vagy “Nem, nem akarom” – anélkül, hogy minősítené, méregetné. 

P: Igen, igen, látom, de nem tudom, mit csináljak ezzel.

T: Nem mondom, hogy változtatnia kéne. 

P: Ó, oké, hát akkor…

T: Csak azt mondom, hogy így marad távol. Ha nem elkötelezett, akkor egy fal van köztünk, köztem és Ön között, így nem tudom, mit gondol és érez valójában. Pont, mint a barátjával. 

P: Jó rendben, csak most akkor hogyan tovább? 

T: Egyelőre úgy tűnik, itt ragadtunk.

P: Oké, de ez nekem nem tetszik, nem akarom ezt. Nem akarok itt ragadni. Ezt egészen biztosan tudom: nem akarok itt ragadni.

T: Rendben. Akkor mit fog csinálni a fallal, ahol itt ragadtunk?

P: Nem tudom. 27 éve ott van.

T: Tudom. Kényelmetlen.

A beszélgetés végén Marvin nem megy bele abba a szerepbe, amit a kliens barátjától láthatunk: nem mondja azt a páciensnek, hogy változzon meg. A terapeutával így nem fogja tudni felvenni a dacos szerepét, mert nincs minek ellenállnia. Marvin rendben van azzal, hogy – az ő számára is szenvedést jelentő módon – tovább nézi, ahogy a páciens elrontja az életét, ugyanakkor nem fogja megmenteni.

Ami fontos, hogy a kliens a beszélgetés végére jobban látja, milyen kapcsolat van a védekezései és a fennálló problémái között. Csak ezek után lesz lehetősége változtatni.

Források